Ha egy tanár igényesen akar tanítani, akkor a szaktárgyának alapos ismerete és módszertani tudás mellett jó, ha ismeri a tanítási- és tanuláselméleteket is, és azok alapján igyekszik megfogalmazni a saját tanítási filozófiáját.
Először azonban mégis a szaktárgyaimról szeretnék beszélni. A történelem és az angol kiemelkedő helyet foglalnak el az életemben. Biztosan ismeritek a mondást: "Historia est magistra vitae." Ezzel ugyan nem tudok teljes mértékben egyetérteni, de annyi bizonyos, hogy rengeteg dologra meg tud tanítani. Rendszerben gondolkodni, összefüggéseket látni. Mint általában a humán tárgyak, a történelem is segít megtanulni gondolkodni. Erősíti az identitást. Aki ebbe a tárgyban csak "a hülye személyeket és évszámokat" látja, az nem ízlelte meg igazán a szépségét. :) Ezen szeretnék segíteni majdan történelemtanárként, hogy ezt a szép tudományt - ha nem is művelés szinten - sokan szeressék, és értsék. Emellett azért, hogy ne hangozzanak el ilyen válaszok, ha megkérdezik, ki volt az államalapító királyunk... Az angollal kapcsolatban pedig arról van szó leginkább, hogy ez a világ első számú lingua francája, és ennek ismerete mondhatni létfeltétellé vált, már legalábbis ha ki akarja használni az ember a maximális lehetőségeket. Emellett azáltal, hogy a világ angolul beszélő népességének 80%-a nem anyanyelvi, hanem a világ többi országából származik, jó lehetőséget ad az angol nyelvoktatás az interkulturális kompetencia fejlesztésére is, hogy lássuk, nem csak minket hordoz a hátán ez a planéta.
Ami a módszereket illeti, a tanuláselméletekből sokat lehet meríteni.
Alapvetően négy tanuláselmélet (vagy tanítási elmélet, a kettő szorosan összefügg) létezik: a behaviorista, a konstruktivista, a kognitív és a konnektivista. Én úgy vélem, hogy mindegyikből fel kell használni a megfelelő elemeket ahhoz, hogy hatékony legyen az általunk alkalmazott pedagógia.
Behaviorista szempontból nagyon fontos pl. az ismétlés (ld. összefoglaló órák, de a számonkéréseket is fel lehet fogni ismétlésnek), a pozitív megerősítés (vagyis a jutalmazás, akár csak egy jó szóval), de a büntetést sem szabad elfelejteni. A tanítás módszerét tekintve (ami a behaviorizmusnál a tananyag prezentálása) konzervatív megközelítés, azonban ma is nagy haszonnal alkalmazható az iskolában, ha pl. fáradt az osztály, és nem kapható semmiféle interaktív-kooperatív feladatokra.
A kognitív megközelítés túlmegy a behaviorista elképzelésen, és azt állítja, hogy a memóriának is igen nagy szerepe van a tanulásban. Ezzel - azt hiszem - mindenki egyetért, aki valaha iskolába járt. :) Emellett külön kiemeli a motivációt, a mentális képeket, a tulajdonképpeni "emlékeztetést". Készségek, képességek fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, gyakorlással akarja ezeket fejleszteni a jól felépített, megtervezett tananyagban. Hazánkban a NAT is ezen az elven alapul: kompetenciákat fejleszt a tantárgyakon keresztül, és szigorúan (bár néha irracionálisan, ld. a gimnáziumi történelem kerettanterv 9-10. osztálynak szóló részét...) tervezett tananyagot rak a tanárok elé. A tanár szerepét a tutorságban jelöli ki, megfigyelő és segítő feladatokat oszt rá. A magam részéről az előbbi megközelítésnél felsoroltak miatt ezt sem tartom elégségesnek, a prezentációt (tehát a tulajdonképpeni frontális oktatást) nem lehetséges teljesen elvetni.
A harmadik a konstruktivista szemlélet. Ennek az elméleti oldala annyira nem, a gyakorlati (pedagógiai szempontból alkalmazott) része annál inkább érdekes. A probléma-alapú tanulás a való élettel való megismertetés miatt kifejezetten fontos (az autentikus feladatok adása úgyszintén), a projektmódszer a későbbi (felsőoktatási) tanulmányokra tud hatékonyan hangolni, a kooperáció kiemelése pedig azért jelentős, mert az élet is számtalan olyan helyzetet hozhat, ahol együtt kell működnie a tanulónak embertársaival. A versengés mellett tehát ez is jelentős. Mindezekkel teljesen tudok azonosulni, az iskola nem egy l'art pour l'art alapon működő intézmény, hanem az életre hivatott felkészíteni. Tulajdonképpen mindebből következik a tanár szerepe, a partnerség: nem hierarchia, hanem a tanulókkal való egyenrangúság révén hatékony a tanítás. Szerintem van egy távolság, amit meg kell tartani a diákoktól tanárként, de ez persze nem azt jelenti, hogy le kell kezelni őket.
A negyedik irányzat a tanulás- és tanítási elméleteken belül a konnektivizmus, amire a digitális kor pedagógiájaként is tekintenek. A vélemények különbözőségét alapértékként emeli ki, ennek elfogadása az én meglátásom szerint is fontos a mai világban. A tudás gyarapítását fontosabbnak tartja, mint a meglevő tudásanyagot, ami nem meglepő, hiszen abban, amit információs társadalomnak hívunk, ez (ti. a tudás bővítése, és ezzel együtt az esetlegesen elavult tudás frissítése) már játszi könnyedséggel végbevihető. Ebből levezethető, hogy a naprakész tudást tartja igazán lényegesnek. Ez sok diák fejében már az iskolapadban megfogalmazódik, teljesen jogosan. A gyakorlati megvalósulása ennek az irányzatnak a szabad választás lehetősége: a tanár felvázolja a curriculumot, és a diákok szabadon dönthetik el, melyik témákat szeretnék részletesen kibontani. Ehhez hasonló kísérletet végzett (sőt: végez) Prievara Tibor, számomra nagyon szimpatikus az elképzelése, szeretném majd a példáját követni a katedrán.
Ahogy már fentebb is említettem, úgy érzem, hogy egy tanárnak nagyon nehéz dolga lenne, ha ezek közül csak és kizárólag az egyik irányzatot követhetné, és a többiből nem vehetne át hasznos dolgokat. Sokoldalú megközelítés szükséges a hatékony tanításhoz, a régiektől ugyanúgy tanulhatunk jó dolgokat, mint az új elképzelésektől. Nagyon fontos egy tanárnak a pozitív és a negatív megerősítéseket alkalmazni (ld. behaviorizmus), ugyanakkor a rávezető, elgondolkodtató kérdésekkel inkább a kognitív irányt követi az ember, emellett a kompetenciafejlesztés is ide tartozik. Mivel az iskolának nem szabad szigetszerűen működnie, a való életre való felkészítés is nagyon jelentős aspektusa a közoktatásnak, ahogy a kooperációra való nevelés is: ezek a konstruktivizmus gyakorlatban jól használható elemei. A naprakész tudás, a szabad választás biztosítása a motiváció miatt jelentős, ezért ezt sem szabad figyelmen kívül hagynia egy tanárnak, így a konnektivizmus tanaihoz kapcsolódva. A tanári technikákat tekintve szituációfüggő az, hogy mikor hogy adjuk át az anyagot a diáknak: lehet, hogy épp a prezentáció a legjobb módja (pl. egy nehéz történelmi téma felvázolásánál), de éppen a kooperatív technikákat is jól fel lehet használni egyes esetekben (pl. angolórán a feladatok többsége ilyen). Mivel én történelem-angol szakos tanárnak készülök (ahogy a bemutatkozásomban is említettem), az előbbi példából is látható, hogy miért ragaszkodom a sokoldalú megközelítéshez.
Mindehhez persze még kapcsolni kell az ideális tanulási/tanítási környezet, az értékelés és a technológia (IKT) kapcsolódási pontjait.
Mivel az oktatás célja a következő nemzedék oktatása és nevelése, kulcsfontosságú, hogy a környezet, amiben töltik a napi sok órát ott az iskolában, megfelelő, mondhatnám akár azt is, hogy kifejezetten az ő igényeiknek megfelelő legyen. Itt elsősorban nem a fizikai berendezésekre gondolok, hanem a mentális és lelki igényekre: ezeknek a jelentősége sokkal nagyobb, a fizikai dolgokat tekintve elég egy munkafelület és egy szék (nyilván a langaléta kamaszok testméreteihez igazítva). A magam részéről én is fontosnak tartottam a gimnáziumi éveim alatt, hogy legyen olyan, akihez fordulhatok egy-egy ügyes-bajos dolgommal, segítséget kérhessek. Igyekszem majd én is ilyen help desk-szolgáltatást beiktatni a tanítási repertoáromba. :)
Ami még a fizikai környezetet illeti, egyre inkább elengedhetetlennek tűnik az IKT alkalmazása a tanításban. Számítógépekkel, interaktív táblákkal sokkal inkább megfoghatóvá tehetjük az anyagot, és emellett jobban bevonódnak a diákok is, a technológia iránti általános érdeklődésük miatt. Egyrészt személyes tapasztalatomból indulok ki, hiszen én is ilyen voltam, másrészt pedig a mai fiatal diákokra ez ugyanúgy jellemző, sőt: azok, akik ma gimnáziumba járnak, már természetes az IKT jelenléte a mindennapokban, tulajdonképpen jóformán minden ébren töltött percükben. Ezért is ajánlatos a technológiát alkalmazni az oktatásban, mivel így sokkal természetesebb környezetet alakíthatunk ki a diákoknak, ami segíti a tanulást.
Az értékelés kérdése a tanárok munkájának különösen fontos része: ezzel fejleszthetjük, de akár porig is rombolhatjuk egy diák, különösen egy kamasz önértékelését, ezért erre nagyon oda kell figyelni. A motiváció fenntartása érdekében sosem érdemes túl nehéz feladatot eléjük tenni, mindig értelmesen kell beállítani a megugrandó szintet. Mint fentebb már említettem, hangsúlyt kívánok helyezni a szabad választás beiktatására a tanítási praxisom során, mivel ez jelentékenyen befolyásolja a hallgatók teljesítményét a pozitív irányba. Erről a dolgokról a tavalyi kognitív félév keretében bőséggel esett szó, megszívlelendő dolgokat hallhattunk azokon a kurzusokon. Természetesen a hagyományos eszközöket sem érdemes figyelmen kívül hagyni: a szóbeli és az írásbeli feleleteket (utóbbiak "igazán komoly formája" a témazáró). Nem szabad abba a hibába esni, hogy többet kérdezünk annál, amit tanítottunk, ez nem fair a diákokkal szemben. Tiszta, világos követelményrendszert kell láttatnunk velük, amit magunkra nézve is kötelezőnek kell tartanunk, ezzel is nevelve őket a megbízhatóságra és a pontosságra. Az értékelés során így nekik is van mihez tartaniuk magunkat, és nekünk is, ami mindenkinek könnyebb és jobb így. A negatívan teljesítőket sikerélményt jelentő feladatokkal kell motiválni, mindig esélyt adva nekik a javulásra, a kiemelkedően teljesítőket pedig fel kell karolni, és - érdeklődés esetén - külön készíteni őket az egyetemi tanulmányokra (erre jó lehetőséget ad a fakultáció és a szakkör).
Először azonban mégis a szaktárgyaimról szeretnék beszélni. A történelem és az angol kiemelkedő helyet foglalnak el az életemben. Biztosan ismeritek a mondást: "Historia est magistra vitae." Ezzel ugyan nem tudok teljes mértékben egyetérteni, de annyi bizonyos, hogy rengeteg dologra meg tud tanítani. Rendszerben gondolkodni, összefüggéseket látni. Mint általában a humán tárgyak, a történelem is segít megtanulni gondolkodni. Erősíti az identitást. Aki ebbe a tárgyban csak "a hülye személyeket és évszámokat" látja, az nem ízlelte meg igazán a szépségét. :) Ezen szeretnék segíteni majdan történelemtanárként, hogy ezt a szép tudományt - ha nem is művelés szinten - sokan szeressék, és értsék. Emellett azért, hogy ne hangozzanak el ilyen válaszok, ha megkérdezik, ki volt az államalapító királyunk... Az angollal kapcsolatban pedig arról van szó leginkább, hogy ez a világ első számú lingua francája, és ennek ismerete mondhatni létfeltétellé vált, már legalábbis ha ki akarja használni az ember a maximális lehetőségeket. Emellett azáltal, hogy a világ angolul beszélő népességének 80%-a nem anyanyelvi, hanem a világ többi országából származik, jó lehetőséget ad az angol nyelvoktatás az interkulturális kompetencia fejlesztésére is, hogy lássuk, nem csak minket hordoz a hátán ez a planéta.
Ami a módszereket illeti, a tanuláselméletekből sokat lehet meríteni.
Alapvetően négy tanuláselmélet (vagy tanítási elmélet, a kettő szorosan összefügg) létezik: a behaviorista, a konstruktivista, a kognitív és a konnektivista. Én úgy vélem, hogy mindegyikből fel kell használni a megfelelő elemeket ahhoz, hogy hatékony legyen az általunk alkalmazott pedagógia.
Behaviorista szempontból nagyon fontos pl. az ismétlés (ld. összefoglaló órák, de a számonkéréseket is fel lehet fogni ismétlésnek), a pozitív megerősítés (vagyis a jutalmazás, akár csak egy jó szóval), de a büntetést sem szabad elfelejteni. A tanítás módszerét tekintve (ami a behaviorizmusnál a tananyag prezentálása) konzervatív megközelítés, azonban ma is nagy haszonnal alkalmazható az iskolában, ha pl. fáradt az osztály, és nem kapható semmiféle interaktív-kooperatív feladatokra.
A kognitív megközelítés túlmegy a behaviorista elképzelésen, és azt állítja, hogy a memóriának is igen nagy szerepe van a tanulásban. Ezzel - azt hiszem - mindenki egyetért, aki valaha iskolába járt. :) Emellett külön kiemeli a motivációt, a mentális képeket, a tulajdonképpeni "emlékeztetést". Készségek, képességek fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, gyakorlással akarja ezeket fejleszteni a jól felépített, megtervezett tananyagban. Hazánkban a NAT is ezen az elven alapul: kompetenciákat fejleszt a tantárgyakon keresztül, és szigorúan (bár néha irracionálisan, ld. a gimnáziumi történelem kerettanterv 9-10. osztálynak szóló részét...) tervezett tananyagot rak a tanárok elé. A tanár szerepét a tutorságban jelöli ki, megfigyelő és segítő feladatokat oszt rá. A magam részéről az előbbi megközelítésnél felsoroltak miatt ezt sem tartom elégségesnek, a prezentációt (tehát a tulajdonképpeni frontális oktatást) nem lehetséges teljesen elvetni.
A harmadik a konstruktivista szemlélet. Ennek az elméleti oldala annyira nem, a gyakorlati (pedagógiai szempontból alkalmazott) része annál inkább érdekes. A probléma-alapú tanulás a való élettel való megismertetés miatt kifejezetten fontos (az autentikus feladatok adása úgyszintén), a projektmódszer a későbbi (felsőoktatási) tanulmányokra tud hatékonyan hangolni, a kooperáció kiemelése pedig azért jelentős, mert az élet is számtalan olyan helyzetet hozhat, ahol együtt kell működnie a tanulónak embertársaival. A versengés mellett tehát ez is jelentős. Mindezekkel teljesen tudok azonosulni, az iskola nem egy l'art pour l'art alapon működő intézmény, hanem az életre hivatott felkészíteni. Tulajdonképpen mindebből következik a tanár szerepe, a partnerség: nem hierarchia, hanem a tanulókkal való egyenrangúság révén hatékony a tanítás. Szerintem van egy távolság, amit meg kell tartani a diákoktól tanárként, de ez persze nem azt jelenti, hogy le kell kezelni őket.
A negyedik irányzat a tanulás- és tanítási elméleteken belül a konnektivizmus, amire a digitális kor pedagógiájaként is tekintenek. A vélemények különbözőségét alapértékként emeli ki, ennek elfogadása az én meglátásom szerint is fontos a mai világban. A tudás gyarapítását fontosabbnak tartja, mint a meglevő tudásanyagot, ami nem meglepő, hiszen abban, amit információs társadalomnak hívunk, ez (ti. a tudás bővítése, és ezzel együtt az esetlegesen elavult tudás frissítése) már játszi könnyedséggel végbevihető. Ebből levezethető, hogy a naprakész tudást tartja igazán lényegesnek. Ez sok diák fejében már az iskolapadban megfogalmazódik, teljesen jogosan. A gyakorlati megvalósulása ennek az irányzatnak a szabad választás lehetősége: a tanár felvázolja a curriculumot, és a diákok szabadon dönthetik el, melyik témákat szeretnék részletesen kibontani. Ehhez hasonló kísérletet végzett (sőt: végez) Prievara Tibor, számomra nagyon szimpatikus az elképzelése, szeretném majd a példáját követni a katedrán.
Ahogy már fentebb is említettem, úgy érzem, hogy egy tanárnak nagyon nehéz dolga lenne, ha ezek közül csak és kizárólag az egyik irányzatot követhetné, és a többiből nem vehetne át hasznos dolgokat. Sokoldalú megközelítés szükséges a hatékony tanításhoz, a régiektől ugyanúgy tanulhatunk jó dolgokat, mint az új elképzelésektől. Nagyon fontos egy tanárnak a pozitív és a negatív megerősítéseket alkalmazni (ld. behaviorizmus), ugyanakkor a rávezető, elgondolkodtató kérdésekkel inkább a kognitív irányt követi az ember, emellett a kompetenciafejlesztés is ide tartozik. Mivel az iskolának nem szabad szigetszerűen működnie, a való életre való felkészítés is nagyon jelentős aspektusa a közoktatásnak, ahogy a kooperációra való nevelés is: ezek a konstruktivizmus gyakorlatban jól használható elemei. A naprakész tudás, a szabad választás biztosítása a motiváció miatt jelentős, ezért ezt sem szabad figyelmen kívül hagynia egy tanárnak, így a konnektivizmus tanaihoz kapcsolódva. A tanári technikákat tekintve szituációfüggő az, hogy mikor hogy adjuk át az anyagot a diáknak: lehet, hogy épp a prezentáció a legjobb módja (pl. egy nehéz történelmi téma felvázolásánál), de éppen a kooperatív technikákat is jól fel lehet használni egyes esetekben (pl. angolórán a feladatok többsége ilyen). Mivel én történelem-angol szakos tanárnak készülök (ahogy a bemutatkozásomban is említettem), az előbbi példából is látható, hogy miért ragaszkodom a sokoldalú megközelítéshez.
Mindehhez persze még kapcsolni kell az ideális tanulási/tanítási környezet, az értékelés és a technológia (IKT) kapcsolódási pontjait.
Mivel az oktatás célja a következő nemzedék oktatása és nevelése, kulcsfontosságú, hogy a környezet, amiben töltik a napi sok órát ott az iskolában, megfelelő, mondhatnám akár azt is, hogy kifejezetten az ő igényeiknek megfelelő legyen. Itt elsősorban nem a fizikai berendezésekre gondolok, hanem a mentális és lelki igényekre: ezeknek a jelentősége sokkal nagyobb, a fizikai dolgokat tekintve elég egy munkafelület és egy szék (nyilván a langaléta kamaszok testméreteihez igazítva). A magam részéről én is fontosnak tartottam a gimnáziumi éveim alatt, hogy legyen olyan, akihez fordulhatok egy-egy ügyes-bajos dolgommal, segítséget kérhessek. Igyekszem majd én is ilyen help desk-szolgáltatást beiktatni a tanítási repertoáromba. :)
Ami még a fizikai környezetet illeti, egyre inkább elengedhetetlennek tűnik az IKT alkalmazása a tanításban. Számítógépekkel, interaktív táblákkal sokkal inkább megfoghatóvá tehetjük az anyagot, és emellett jobban bevonódnak a diákok is, a technológia iránti általános érdeklődésük miatt. Egyrészt személyes tapasztalatomból indulok ki, hiszen én is ilyen voltam, másrészt pedig a mai fiatal diákokra ez ugyanúgy jellemző, sőt: azok, akik ma gimnáziumba járnak, már természetes az IKT jelenléte a mindennapokban, tulajdonképpen jóformán minden ébren töltött percükben. Ezért is ajánlatos a technológiát alkalmazni az oktatásban, mivel így sokkal természetesebb környezetet alakíthatunk ki a diákoknak, ami segíti a tanulást.
Az értékelés kérdése a tanárok munkájának különösen fontos része: ezzel fejleszthetjük, de akár porig is rombolhatjuk egy diák, különösen egy kamasz önértékelését, ezért erre nagyon oda kell figyelni. A motiváció fenntartása érdekében sosem érdemes túl nehéz feladatot eléjük tenni, mindig értelmesen kell beállítani a megugrandó szintet. Mint fentebb már említettem, hangsúlyt kívánok helyezni a szabad választás beiktatására a tanítási praxisom során, mivel ez jelentékenyen befolyásolja a hallgatók teljesítményét a pozitív irányba. Erről a dolgokról a tavalyi kognitív félév keretében bőséggel esett szó, megszívlelendő dolgokat hallhattunk azokon a kurzusokon. Természetesen a hagyományos eszközöket sem érdemes figyelmen kívül hagyni: a szóbeli és az írásbeli feleleteket (utóbbiak "igazán komoly formája" a témazáró). Nem szabad abba a hibába esni, hogy többet kérdezünk annál, amit tanítottunk, ez nem fair a diákokkal szemben. Tiszta, világos követelményrendszert kell láttatnunk velük, amit magunkra nézve is kötelezőnek kell tartanunk, ezzel is nevelve őket a megbízhatóságra és a pontosságra. Az értékelés során így nekik is van mihez tartaniuk magunkat, és nekünk is, ami mindenkinek könnyebb és jobb így. A negatívan teljesítőket sikerélményt jelentő feladatokkal kell motiválni, mindig esélyt adva nekik a javulásra, a kiemelkedően teljesítőket pedig fel kell karolni, és - érdeklődés esetén - külön készíteni őket az egyetemi tanulmányokra (erre jó lehetőséget ad a fakultáció és a szakkör).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése